Tegnap találkoztam Istennel. Felszáltam az 55-ös buszra. Ő éppen egy babakocsiban ült és keservesen sírt a tömegtől. Néztem őt, csak bámultam és gyönyörködtem benne. Párat még szipogott, aztán az egyik imbolygó kapaszkodó álomba ringatta. Aztán átszálltam a 4-es, 6-osra és megint találkoztam Istennel. Átadtam neki a helyem, mert ahogyan a botjába kapaszkodott és elárvult szemmel bámulta a telefonjukba temetkezett tiniket, majdnem felborult. Utánanyúltam és leültettem. Azt hiszem 85 körül lehetett. Nem mondott semmit csak a tekintetével köszönte meg, hogy leülhet. Az a tekintet. A szem nem hazudik azt mondják, csak a „tények” tükre.

33 évvel ezelőtt találkoztam először a Sátánnal. Kapaszkodtam a kerítésbe, amikor anyámat és bennünket egy másik nő szerelméért, apám elhagyott. Csak kapaszkodtam a rácsokba és éreztem, hogy 6 éves kezeim legszívesebben összetörték volna a kerítést. Nem nézett vissza, hiába kiáltottam utána. Csak az a keserédes hang maradt a fejemben. „Ne sírj, úgy sem szeret téged. Nem látod, hogy itt hagyott és vissza sem nézett.”

Tegnap újra találkoztam Istennel. Leültem mellé a Deák téren. Kicsit húgy szaga volt és bűzlött a kannás bortól. Azt kérdezte van-e családom? Visszakérdeztem. Csak pár forintom van, ettől többet nem tudok adni, nem baj? Azt kérdezte válaszul, hogy meghallgatnék- e egy verset, amit ő írt? Mondtam neki persze és belekezdett. Elsírtam magam, csak ott belül, hogy senki se lássa. Mert ez manapság a trend, hogy bújtassuk el, amit érzünk és gondoltam nem akarok trendellenes lenni, inkább megfelelek. Aztán előhúzott egy verses kötetet a csíkos vászontáskából és nekem adta. Ott már végleg összezavarodtam, majd megettük a szendvicset közösen, amit magammal vittem az útra. Soha ilyen jól nem esett még a közös falatozás, de csak, mert ő megtanulta megosztani azt a keveset is, ami neki jutott. Így hát tanultam tőle is azon a napon egy fontos dolgot és látatta velem az emberség igazán fontos oldalát is.

20 éve újra találkoztam a Sátánnal. Egyik reggel rendőrök csöngettek és közölték, hogy vétlenként meghalt a 21 éves bátyám autóbalesetben. A bátyám, aki a mindenem volt. Aztán jött a temetés, ahol újra találkoztam ennyi év után apámmal. Tudtam, éreztem ez nem lehet az Isten műve mert, ha egyszerre ennyi szar dolog ér az életben, azt véletlenül sem kamionnal öntik a nyakadba! Ott álltam sebzetten, kiszolgáltatottan a rég nem látott apámmal való találkozás napján, ami történetesen a testvérem temetésének napjára esett. Jött a megszokott hang és csak megértően azt súgta a fülembe, hogy „látod, látod szenvedni kell a bűnbocsánatért és a nyílt seb csak egyet mutat meg számodra, hogy a vér kifolyik és nem kering tovább.” Nem értettem, ma már tudom, hogy a szívem a keringés közepe és nem az eszem, mert habár "kifolyik a vérem is", nem mindegy milyen eszmét öntözök meg vele!

Aztán párszor még találkoztam Istennel. A szülőszobán voltam kétszer is és úgy sírtak fel élettől duzzadóan a fiaim, mintha elégedett lehetnék a spermámmal, hogy képes volt osztódni. Mindkettőre tisztán emlékszem pedig pont tíz év telt el a két gyermekem születése között. Aztán az apaságtól mámorosan döbbentem rá, hogy az apaság nem kéjutazás, mert ők azok, aki szembesítenek mindazzal, amivé nem akartam válni, vagy amivé vállhatok ebben az utazásban.

Aztán párszor még újra találkoztam a Sátánnal. Úgy hívták ágyas szilva, aztán bor, de bármilyen alakot tudott ölteni. Sokat beszélgettünk egymással, tekertem egy cigit, aztán megint és újra és újra. Azt mondta, hogy már semmi bajom és boldog, hogy egymásra találtunk végre, mert soha többé nem fogok szenvedni. Másnap a gyermekem szemébe néztem és ilyenkor mindig újra találkoztam Istennel. Megbocsájtott nekem, mert erre csak egy gyerek képes, mi felnőttek már elfelejtettünk tisztának maradni.

Ma reggel tükörbe néztem és találkoztam újra a Sátánnal. Csak nézett rám vissza gúnyosan vigyorogva és elégedetten. Oda bújt azt Isten háta mögé. Akkor miért csak én nézek vissza a tükörből? Nem értettem. A Sátán csak szajkózta, hogy "no para ez csak a valóság, ez nem a Te sajátod, ezzel most sokan úgy éreznek, mint Te". "Az Isten csak kontrázott a bal fülemben, hogy ahol a döntés ott az út! Mindig van választás!" Bámultam magam, és a baba, az öreg, a hajléktalan, az elhagyott gyerek, a szomorú testvér, a boldog apa, az alkoholistának tűnő árny az mind én vagyok és ők néztek, bámultak engem egyszerre mind. Akkor már végleg elveszettnek tűnő érzésem volt.  Úgy éreztem nem tudom ki is vagyok én valójában?

Ezután jöttél te, meg te, meg te és az esetlenséged, meg hogy néha naivitásból is, de hiszel másokban, hogy félsz, hogy félted, hogy szerelmes vagy, hogy apa leszel, hogy anya leszel, hogy szenvedsz a munkádtól, hogy a gyermeked első rajza könnyet csalt a szemedbe, amikor odaadta, de te tudtad, hogy az egy vonat, pedig csak két vonal volt, hogy két vonalnak még soha nem örültél ennyire az életedben, hogy néha csak bebújnál a takaró alá, amikor mások a napfényben fürödnek, hogy kint vagy a napfényben, miközben mások a takaró alá bújnak, hogy ugyan úgy magabiztosan zselézed a hajad a tükörben, mint Elvis, hogy neked is vannak démonjaid, amiket a szüleidtől örököltél, hogy az angyalok vigyázzák a véletleneket az életedben, hogy minden nap harcolsz több, mint hétmilliárd emberrel együttesen a tükör előtt állva úgy, mint az a többszáz szempár, aki most is rád figyel bárhol is legyél a világban. Mert mindig figyel rád valaki, valahol a sehol közepén állva is! Köszönöm, hogy most Te is rám figyelsz, mert így már tudom, ha rád nézek, hogy egyformán emberek vagyunk, hogy ez a legerősebb kapocs, ami összeköt bennünket a világban, a létezésben és hogy általad minden nap újra találkozom Istennel, amikor mellettem idegenként kapaszkodsz közös ismeretlen életünk marhavagonjában, bárki is legyél, bárhol is élj a nagyvilágban! Mert pont olyan vagyok, mint Te és Te pont olyan vagy, mint én! Egyszerűen csak ember és ezt sokszor sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni...

Szoktál Te is a létezésed értelmén elmélkedni? Van véleményed a témában? Oszd meg velünk és beszélgessünk erről közösen! Köszönöm ma is az idődet!