Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi a létezés célja? Ahogyan ezt a blog elinduláskor is megfogalmaztam már, nem hiszem, hogy az emberek cél és konkrét életfeladat nélkül születnek meg. Az, hogy ezt mennyire ismerjük fel az életünk folyamán, hogyan fogadjuk el a felismerés után életfeladatunkat és mennyire tudunk a szerint élni talán az egyik legnehezebb dolog a világon?

Olyan korban élünk, amikor minden fórumon azt próbálják az emberekbe sulykolni , hogy más légy, mint akinek születtél. Legyél az, amit más emberek képzeltek el neked, hogy az vagy és annyit érsz, amennyi pénzed van. Az vagy, amivel foglalkozol, ami a munkád. Ezek mind mind érdekből erőltetik rád, hogy más legyél, mint aki vagy. Egy dolog biztosan közös bennük, nem a Te érdekedet szolgálják.

Abban hiszek, hogy ha egy ember kellően magába tud nézni és megtalálja azt a célt az életében és azt az utat, amiért létezik, le tudja vonni a saját létezésének tanulságait akkor mindegy, hogy női vagy férfi testbe született, mindegy, hogy hajléktalan avagy milliárdos mindegy, hogy tanár vagy kőműves, az élete teljesen más értelmet nyer. Másképpen ébred fel reggel, mert a szabad akarat, az egyén szabad döntése és életútja megtelik békével, harmóniával és szeretettel.

2013-ban írtam erről egy novellát, amely eddig a polcon porosodott a saját kis könyvtáramban. Most úgy éreztem, hogy itt az idő felhasználni és segítségül hívni minden olyan ember számára, aki hisz abban, hogy a létezésének van célja és keresi az utat saját életfeladatához. Bízom benne, hogy sokaknak segítségére lehet majd a saját útjának megtalálásához vezető felfedezésben! Mindenkinek szívből ajánlom ezt az írásomat! Talán neked is segíthet?

Az akarat szimfóniája

Szergej Kolpakov, mint máskor is azon a szürke és borongós novemberi reggelen besétált a zeneakadémiára és a hosszú folyosón végigbandukolva megérkezett irodájába. Kinyitotta az ajtót, belépett a szobába. Körbenézett és mosolyogva konstatálta, hogy ugyanaz a kép fogadja, mint harminc évvel ezelőtt. Ugyanaz a zongora áll a sarokban és ugyanaz a zongoraszék. Feltekintve a polcokra számos állami kitüntetés és oklevél sorakozott ott elismerés képen. Egy pillanatra elrévedt rajtuk, de pontosan tudta önmagában, hogy számára nem ezek a legfontosabb dolgok. Majd odament íróasztalához, amin egy szürke, kopott, régi fémtálcán állt a mini szamovár és a bögréje. Kitöltötte magának a teáját, amit gondosan Irina a tanszéki titkárnő, minden reggelre odakészít neki, mire megérkezik. Elmosolyodott magában és kihúzta székét, elcipelte az ablakhoz, kezében a gőzölgő forró teával. Megigazította és beleült. Hátradőlt és olyan nyugodtságot, boldogságot érzett önmagában, mint ahogyan egy régi este a tűzhely pattogó fénye előtt érezte magát. Rápillantott órájára és konstatálta, hogy még egy pár perc és megérkezik tanítványa. Gondolta, ezt a pár néma percet elmélkedéssel tölti el és táplálkozik a béke erejéből, az önmagában megélt igazi béke erejéből. Nevezhetnénk ezt rituálénak is, amit gondosan megterveznek, de ő már nyolcvan nyolcadik évében járva, csak élvezte hátralévő életének minden apró mozzanatát. A gondolatok áramlását és az önmagában érzett harmóniát hangos, kopogás törte meg:

- Ki az? – felet az ajtónak, mintha nem tudta volna, hogy tanítványa Igor áll az ajtó másik oldalán.

- Én mester! Én vagyok Igor! – felelt egy remegő hang a másik oldalról.

- Hát mire vársz, gyere be! – válaszolt neki.

A fiú kicsit félszegen bedugta fejét az ajtón és lassan belépett a szobába. Hóna alatt üres kottafüzet lapult, kezében töltőtoll és tinta. A mester csak ült háttal az ajtónak és bámult kifelé az ablakon, ahol az eső kopogása szinte balladákat regélt az üvegnek. Hátra sem nézett, de érezte, hogy a fiú fél, ezért, hogy megtörje a remegését kérdezni kezdett:

- Mire vársz fiam? Mit állsz ott, mint bálám szamara? Ülj le a zongorához és mutasd meg mit hoztál én meg hallgatom. – mondta a mester.

- Rendben! – felelt a fiú rebegő hangon, majd odalépett a zongorához és leült.

Lassan felhajtotta a zongora nyikorgó fedelét és rátette az újait a billentyűkre.

- Na mire vársz? Játssz! – szólt határozottan a mester.

- Máris csak az ujjaim kicsit elfagytak az idefelé vezető úton, de mindjárt elkezdem. – Ahogyan e szavakat kimondta, tökéletesen érezhető volt, a kétségbeesés a hangjából. Kipakolta az üres kottákat a kottatartóra és becsukta szemeit. Pár pillanat habozás után elkezdett improvizálni, és játszani a hangszeren.

- Állj meg fiam! Mi ez a maszlag, amit hoztál? Hát nem tanultál te összhangzattant? A második leütésed a dúrban hogy szólalhat meg így? Kezd, előröl! – felelt szigorúan a mester.

A fiú még egy jó félórán keresztül játszotta a mester utasítására, újból és újból előröl a semmit, amit az órára hozott. Szergej Kolpakov pedig, csak játszatta vele mindig az elejéről. Igor megunta és határozottan lecsapta a zongora fedelét, majd felháborodottan megfordult a zongoraszékkel, megszólította tanítóját, aki még ugyanúgy háttal, de szemben az ablakkal némán csak kortyolgatta a teáját.

- Nem játszom még egyszer! Nem akarom! Elment a kedvem! -  förmedt rá a fiú.

- Miért vagy ideges ifjú úr, talán úgy hiszed, csak azért mert háttal ülök neked és talán vén bolond is vagyok már, nem tudom pontosan, hogy nincs azokon a papírokon egy hang sem? Kinek akarsz te hazudni nekem, vagy önmagadnak? – felelt higgadtan a mester.

A fiú ebben a pillanatban elszégyellte magát és lesütötte a szemét, majd kis idő múlva összeszedve a bátorságát elszántan belekezdett a vallomásába.

- Az a helyzet mester, hogy mondanom kell valamit. – fogott hozzá félszegen.

- Mond hát, hallgatlak! – válaszolt az öreg.

- Az igazság az, hogy nem hoztam magammal semmit, mert nem tudtam, hogy mit írjak le. Én próbáltam higgye el nekem, mert tudtam, hogy ma meg kell mutatnom Önnek, amit szereztem, de egyszerűen nem jöttek a hangok a fejemben. Magam sem értem miért, de ez az igazság. – halkult el a mondat végére.

A tanító mosolygott önmagában és pontosan ismerte ezt az érzést, amiről a fiú beszélt neki. Felemelte az egyik kezét és még háttal ülve neki intett, hogy menjen oda hozzá,közben így folytatta a tanítást:

-  Hozz ide egy széket és ülj ide mellém, de ne hozz tollat, se papírt csak önmagad- kérte az öreg. A fiú felállt, megfogta székét, majd odaoldalgott, letette a mester széke mellé az övét és leült. Tekintetét az idős emberre szegezte, várta a fejleményeket

- Fiam elmesélek egy történetet neked, amiből meglátod, hogy az igazi zene és harmónia, nem a gondolatokból fakadó rügy, hanem a szíved és lelked hangjainak tökéletesen megkomponált valósága, mert az vagy te, igazán önmagad. – ahogyan e szavakat mondta a tanítvány szemöldökét felhúzta és kíváncsian várta hogyan folytatja a mester.

- Ez a történet az én történetem és elmesélem neked, hogy lásd meg te is, amit én tanultam az igazi harmónia születéséről....majd így folytatta. Amikor mély sötét csendjét megtörve az erdőnek, harmatcseppeken keresztül telítette meg színekkel a napfény a tisztást, ott éppen egy farönkön ülve szívtam magamba, az ébredő természet hangjait. Bal felől, a korábban még árnyalakokat öltő fák és bokrok kirajzolódtak, amelyekbe már nem a sötét véste képzeletemnek fantomjait, hanem az igazi fény karcolta meg a fák kérgét, megmutatva a valóság erejét. Rájuk millió napfény részecske tapadt és pontonként komponált a nap harmóniát a levegőbe. Jobb felé fordultam és láttam, ahogyan egy ártatlan kis nyúl éppen a bokor alatt rágcsálta a még zsenge és enyhén vizes füvet a talajról. Csak bámultam a kis állatot, majd tekintetemmel oly erősen igéztem meg, hogy a nyúl felemelte a fejét és miközben apró rágásokkal emésztgette táplálékát egy pillanatra megállt, lassan hátrafelé mozdulva elszökkent a bokor alatt. Tudtam, hogy ez is a tökéletesség része. Mögötte csak rezzentek a levelek és helyére ugrott minden kis ága a cserjének. Minden nap ide jártam ki erre a tisztásra, hogy lássam, hogyan tölti meg élettel a fény a természetet és, hogyan festi újra a képzeletemet. Már régen komponáltam zenét akkoriban. Korábban itt a Moszkvai Zeneakadémián kiválóan végző zeneszerző, aki hosszú éveket töltött el nagy művének megírásán, egyszer csak nem volt tovább ihletett és feladta a zeneszerzést, feladtam a művem befejezését. Talán öt vagy hat év telhetett el, amikor kiköltöztem a szibériai erdő közepére és egy faházban élve tengettem életem napjait. Néha elmerengtem még azon, hogy zenét szerezzek, de már sokkal jobban eluralkodott rajtam az érzés, hogy nekem nincs keresnivalóm a zenei pályán. Hiszen tökéletesen tudtam, hogy az, amit egy igazi komponálásnál átélek, az csak egy belső hang sugallhatja. Ha megszűnik ez a hang, akkor nincs értelme erőltetni. Nem mintha nem lettem volna rá képes, pontosan megtanultam a kulcsokat és az előjegyzéseket, a kottázás művészetét is, de az kevés az alkotáshoz, éreztem, hogy az a hang hiányzik belőlem. Pár percet még vártam és tekintetemmel a bokrot bámultam, ahol a kisállat tovább állt. Lassan feltápászkodtam a rönkről, kinyújtóztattam testemnek minden porcikáját és elfogadtam magamban, hogy itt az ideje összeszedni a lehulló gallyakat, amelyeket, a fák már elengedtek testükből. Én sohasem törtem le egy ágat sem önzően, hiszen hálás voltam minden növénynek, aki etetett, táplált termésével, a meleget adta és a fényt otthonomnak. Néha betegesnek éreztem a természethez való ragaszkodásomat és mindig nagyokat mosolyogtam magamban, amikor megköszöntem a fáknak és a bokroknak, hogy életben tartanak. Pontosan tudtam, hogy bolondnak néznék az emberek, ha hallanák. Éreztem legbelül, hogy beszél hozzám a természet és megköszönik nekem is ezt a szimbiózist. Kis idő múlva elindultam vissza a kis faházához, amely a tisztástól csak pár száz méterre lehetett, de közben szedtem serényen a tűzifát, mert bizony igen csípős a szibériai nyár. Úgy döntöttem aznap nem főzök semmit, mert elmélkedéssel és gondolkodással töltöm majd a napot.

Eltelt az idő és már délre fordult a nap. Ültem a pattogó rozzant kis tűzhely mellett és vastag mamuszomat feltettem egy hokedlire. Hátradőltem és lágyan ringattam magam a hintaszékében, miközben bámultam ki az ablakon. Bár nem sok helyen lehetett rajta kilátni, mert a pára szépen körbefonta az üveget csupán csak apró tereket nyitogatott szememnek. Ahogyan éppen a csendet és a ropogó tűz pattogását hallgattam egyszer csak hatalmas vonyításra lettem figyelmes. Farkasok? Itt? Majd előre dőltem döbbenten és azonnal magamhoz térve a kérdés után elkezdtem lábbelimet felhúzni.

Különös érzések kavarogtak bennem miközben magamra terítettem a szőrme bundámat, felvettem kucsmámat a fejemre és nem tudtam eldönteni, hogy kíváncsibb vagyok e, mint félek? Elhatároztam végre és döntöttem. Megfogtam a kilincset kimentem a teraszra, a nyikorgó ajtót magam után betéve fülelni kezdtem, hogy melyik irányból hallottam az iménti farkasüvöltést. Ekkor újra rákezdett az állat és még erősebben vonyítani kezdett. Becsuktam a szemem és csak a hallásomra hagyatkoztam. Ebben a pillanatban valami furcsa érzés futott át tetőtől talpig a testemen. Az az érzés, hogy pontosan értettem mit is kiált a szélbe az állat. Megértettem a farkasüvöltést, de közben különös melegség öntötte el a testem, amitől kirázott a hideg. Megrémültem és kinyitottam a szemem, nem akartam elhinni, hogy érthetem én egyáltalán egy állat beszédét. Pedig tiszta és világos volt a jel, egy szarvas bajban van és a farkas hívja a társait, hogy segítsenek becserkészni őt.

Összeszedtem a bátorságomat nem gondolkodva, azon, hogy akár bele is halhatok a dologba, elindultam az üvöltés irányába. Egyre szaporábban szedtem a lábaimat és már - már futásnak is lendültek. Ott már pontosan tudtam, hogy merre tartok, mintha vezették volna lépteimet, gondolkodás nélkül egy belső hang tájolta volna számomra az irányt. Megérkeztem egy tisztáshoz és ledermedtem a látványtól. A tisztáson nyolc farkas vett körbe egy hatalmas és csodálatos szarvasbikát, amihez foghatót méretben talán még sohasem láthattam korábban. Volt, hogy erdőjárás közben összetalálkoztam néhány szarvassal, de tökéletesen tudatosult bennem, hogy ehhez hasonlót tényleg egész biztosan még sohasem láttam. A farkasok kifejlett példányok voltak és óriásiak. Testük csapzott és a szőrükön látszott, hogy hosszú utat tehettek meg a szarvast üldözve a fák és bokrok viszontagságos sűrűjében. A szarvasbika fújtatott, agancsait előre meresztve betámasztott egy irányba. Patáival folyamatosan kaparta a fövenyt, de olyan erővel, hogy a lábai szinte tégla nagyságú sárdarabokat hajítottak messzire. A farkasok acsarogva sompolyogtak körbe - körbe és módszeresen elálltak minden menekülési útvonalat az üldözéstől megfáradt és bekerített állattól. Feszült pillanat volt ez, körülbelül húsz méterre állhattam a farkasoktól és nem tudtam mit tegyek. Közben eszembe jutott, hogy a puskámat nem is hoztam magammal, mert annyira vonzott a kíváncsiság, hogy saját biztonságomról meg is feledkeztem. Becsuktam újra szemeimet és elkezdtem megint őket tisztán hallani. Hallottam, ahogyan párbeszédbe elegyedtek a farkasok a szarvassal:

- Most oly sokáig futottál előlünk szarvas, hogy már nincs tovább menekülés az út elfogyott ezért teljesíts be a természet akaratát, húsoddal tápláld falkánkat. – mordult oda vicsorogva a vezérfarkas a bika felé.

- Rendben, megteszem, amit akartok hiszen túlerőben vagytok, de ne várd, hogy harc nélkül adjam át testem és váljak vérré vénátokban. Nem félek tőletek és téged egymagam biztosan eltaposnálak.  – felelt neki a szarvas határozottan.

- Nézd meg, hogy mekkora falkát kell etetnem, mind éhes és kimerült az üldözésben. Kilométerek óta dacolsz a természet törvényével és szeled át az erdőket, mezőket előlünk mindezt miért, hiszen az útnak vége van, a kör bezárult? Vedd tudomásul nem tehetsz mást, csak átadod magad az erősebb törvényének! – nézett körbe magabiztosan a farkas társain visszaigazolás képen, akik már csak arra vártak, hogy rávethessék magukat a szarvasra.

Kinyitottam a szemem mert meg akartam róla győződni, hogy nem képzelődtem e és vajon nyitott szemmel is hallom e ezt a furcsa kommunikációt, vagy már tényleg megőrültem a magányban az évek alatt? Éreztem, hogy félek legbelül és lábaim úgy cövekeltek le, mintha súlyos rönkök lettek volna. Ekkor nagyon különös dolog történt. A szarvasbika hirtelen felkapta fejét és határozottan felém fordította tekintetét, észrevett engem. Agancsai formát öltve a sugárzó napfényben mintha igazi korona lett volna szinte ragyogni kezdtek. Várt még egy pillanatot és belenézett a szemembe mélyen, majd lesütötte fejét, elernyesztette a testét és nemesen, büszkén letérdelt a farkasok vezére előtt. Nyakát elfordította, súlyos fegyverét, agancsait félre hajtotta, jelet adva a vérengzőknek a támadásra. Éreztem, ahogyan kitágulnak pupilláim. Az adrenalintól és rémületből felocsúdásba váltva, megtöltötte erővel a testem valamiféle különös energia, amit a föld pulzált felém a lecövekelt lábaimon keresztül bejárta minden sejtmagom és izmaim. Ebben a pillanatban a farkasok rávetették magukat a szarvasra és marcangolni kezdték. Pár momentum telhetett el csupán, amikor magam sem értem miért, de felemeltem a földről egy hatalmas botot és elordítottam magam:

- Hagyjátok abba, ide nézzetek! Igen, ide nézzetek rám! Hagyjátok azt a szarvast! – miközben ezeket a hangokat kiáltottam ütemesen kongattam a mellettem lévő fa oldalát, olyan zajt csapva, hogy azt véletlenül se lehessen nem észrevenni.

Megszűnt a morgás és a farkasok felemelték fejüket, majd ahogyan csorgott a vér a szőrükről azzal a tekintettel felém fordultak. Félelmetes látvány volt a gyilkosok szemeibe nézni. Mind egymás után odafordult és acsarogni kezdett rám. Ekkor én megindultam a farkasok felé valami olyan erővel, mintha tudtam volna, hogy egy hadsereg követne ebbe az ütközetbe. Rohantam a vesztembe, éreztem belül nagyon is, de nem gondolkodtam csak ösztöneimet felhasználva, hirtelen megtorpantam előttük, kezeimet felemeltem benne a fadarabbal és akkorát ordítottam a levegőbe, hogy beleremegett az erdő. Megszűnt a vicsorgás és a vezérfarkas, lassú léptekkel elindult közelebb. Egyfolytában farkasszemet nézett velem, úgy hogy véletlenül se tévesszem tekintetét el, ne tudjak máshová révedni. Határozottan néztem vissza a szemébe olyan bátorsággal, mint ahogyan még soha életemben. A farkas megállt, válla fölött visszanézett társaira, majd szökellt egyet az egyik szikla felé és ráugrott. Felemelte roppant állkapcsát az ég felé fordította és egy hatalmasat vonyított a levegőbe jelezvén, hogy kövessék őt. Ezután megindult az erdő felé és eltűnt a sűrű bokrok között. A többiek morogva először lassú biztos léptekkel megindulva követték a vezérüket, majd szépen egyenként őket is betakarta az erdő, ahogyan eltűntek a mélyén. Annyira megdöbbentem, hogy egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni, majd ahogyan visszatért belém a szusz, odafordultam a szarvas felé, aki éppen haláltusáját vívta. Láttam, ahogyan teste meg-meg remegett. Nyakából és a sebeiből pulzálva tört elő a vére, megfestve a talajt, ahogyan életet mozgató cseppjei koppantak a fűszálakon. Némán odatérdeltem az állat fejéhez közben szememben könnypatak fakadt a semmiből. Nem sok idő múlva ütemesen potyogni kezdtek és arcomon legördülve, minden könnycseppem megpihent a haldokló állat szőrén:

- Miért sírsz ember? –szólalt meg fejemben az állat hangja.

- Mert te meg fogsz halni és nem érdemelted meg, hogy ennyi küzdelem után így csak orvul becserkésszenek. Sajnállak téged tiszta szívemből. – feleltem automatikusan a hangra.

- Sajnálni? Érted adtam oda az életem a farkasoknak, ne sajnálj engem. Aki sajnálatra szorul kettőnk közül az te vagy és nem én! – felet a hang határozottan.

Éreztem elbizonytalanodtam e szavak hallatán és könnyeimet letörölve folytattam tovább:

- Miért csináltad ezt? Miért akartál meghalni, ahelyett, hogy küzdöttel volna velük? Hiszen hallottam minden szavatokat és te bátran beszéltél igazán? Nem értelek… - halkultak el a kérdések belőlem.

- Hogy tanulj! Hogy megtanuld, azt amiért ma ide kellett jönnöd!- hangzott kérdésemre a határozott felelet.

- Most már végképp nem értelek téged? Milyen tanulásról beszélsz te itt nekem?- kérdeztem összezavarodva.

- Az én halálom a példa számodra, hogy megtanuld, vannak dolgok, amikre nincsen ráhatásod, mert ugyan felhatalmazva érezheted magad, hogy megments akkor is másokat, amikor te úgy érzed, de dönteni helyettük nem dönthetsz. Ha én harcba szállok velük, akkor valószínű ugyanez lett volna. Ez a természet törvénye, mert a természet táplálja, amit őriz és megalkot. Nem véletlenül hívott ide téged is, mert meg kell tanulnod a leckét, hogy milyen erővel rendelkezik a döntés hatalma és, hogy te milyen erővel rendelkezel önmagadban. Úgy jöttél ide a farkasokkal szembeszállni, mint egy medve és a tekinteted is olyan volt, mint a leghatalmasabb, legfélelmetesebb medvéké. Döntöttél és szembeszálltál velük, ettől futamodtak meg nem a testedtől, ami törékeny, hanem az akarat hatalmától, amit a szemedben látott a vezérük. Én is hoztam egy döntést, hogy átadom magam nekik, mert a szabad döntés mindannyiunké. Olykor az életünkbe kerülhet, olykor életeket mentünk vele tudtunk nélkül is. Éppen ezért mindig tiszteld mások döntését és hagyd, hogy megéljék azok következményeit is. Az akarat és a döntés a tiéd ember, hogy mire fordítod, és merre irányítod őket, az csak rajtad múlik. Hiába keresed a gátló okokat, ha az akadály te magad vagy, mert úgy döntöttél, hogy nem azt az utat járod, hanem egy másikat. A választás maga a szabad akarat, amelyet felruházunk tettekkel, de hinni, hogy ha nem döntünk, majd könnyebb lesz, az maga a döntés. Most pedig menj, csak kevés időt kaptál a természettől a farkasok távozásával, nekem pedig még be kell teljesítenem küldetésemet, mert a testem még sok éhező állatot táplál majd halálom után is. Lebomló részeim pedig visszakerülnek az örök körforgásába.

Tanuld meg alkotni nem csak valamiből lehet, amit kezeiddel megfoghatsz, hanem abból a békés, harmonikus érzésből is, amit a jövőnek hagysz magad után. Táplálkozzanak a gondolataid a jövő erejéből, mint ahogyan az én testem is hozzájárul a természet örökéhez. Már értem és tudom, hogy pontosan egy virágos rét születése volt az én feladatom, amit lebomló sejtjeim táplálnak majd. Beleilleszkedve az igazi szépség és tökéletesség megtestesülésébe. Addig, amíg meg nem pillantottalak téged nem érthettem meg ennek valós üzenetét. Most már látom a tökéletességet és az igazi harmóniát a tettemben is. Menj hát, láss te is és teremts jövőt  a világnak és önmagadnak, alkosd meg amire születtél! – amint e szavakat kimondta lassan kialudt a fény a szarvasbika szemében és teste elernyedt.

Ahogyan a mester a történetben ehhez a részhez ért, kicsordult a könnye és végig boronálta a bőrét. Látszott ezek a gondolatok mélyen áthatották a lelkét. Előredőlt, mint akkor a vonyításnál a faházban és odafordult a fiúhoz, majd feltette a kérdést:

- Érted már fiam? Mert én akkor értettem meg, hogy mi az én feladatom. Az, hogy most itt ülsz és hallgatsz engem ennyi év után a történetemben, minden perce az életemnek és a tanulságaimnak, most benned testesülnek meg, mert te is a jövő része vagy, amit alkotok. Ha rád nézek, akkor boldogság önti el a lelkemet, hiszen tudom, hogy e pillanat ereje, pedig benned válik egésszé. Ezért, most menj el, halld meg azokat a hangokat, amiket csak te hallhatsz meg, amelyekre mások talán azt mondanák, hogy bolond vagy, de te mégis tökéletesen érted őket. Ha megkérded most tőlem, hogyan csináld, akkor csak annyit mondhatok neked, amit már biztosan megértettél, menj hát, láss te is és teremts jövőt  a világnak és önmagadnak, alkosd meg amire születtél! – E szavakat kimondva, finoman hátradőlt és mintha mi sem történt volna belekortyolt egy hatalmasat a teájába, majd becsukta szemeit és hallgatta tovább az eső végtelen kopogását. A fiú elrévedt arccal, de tudomásul véve a történteket, többet nem kérdezve, felállt odasétált a zongorához, elvette üres kottafüzetét és illedelmesen köszönve távozott. Tökéletesen megértette a tanítást mindketten tudták. Közben még visszanézett, de a mester nem mozdult a székében. Becsukta maga mögött az ajtót és tele érzésekkel, gondolatokkal elment.

Ezt követően a fiú elvégezte az akadémiát sikeres, népszerű zeneszerző vált belőle. Megtalálta az ő tanításának útját, mert ő is tanítva az élőket egy igazán bölcs tanító gondolatival és útravalójával, később megkomponálta művét, amelynek azt a címet adta, hogy az akarat szimfóniája. Pár évre rá a mester halva a tanítványa alkotását és látva, hogy hogyan építi az emberiség és önmaga jövőjét,elkopott teste boldogan és békésen távozott el arra a tisztásra, ahol mindig megélte a reggel beteljesedését. Most is ott ül a rönkön, de már ő maga a fény aki, megfesti az alakokat a sötétből, lelke pedig beragyogja a tájat és szüntelen csak tanít, csak tanít…

Amennyiben tetszett a téma és szívesen elmondanád a véleményedet, tudsz Te is segítő, építő gondolatokkal szolgálni mások számára akkor bátran kommentelj! Maradj velem és kövesd a témákat napról-napra! Kösznöm az idődet! ;)