Mindannyiunk fejében és emlékképei között élnek karakterek, akiket egyszerűen csak hősnek nevezünk. Általában azért, mert azonosulni tudunk azzal, amit ő képvisel? Vagy, mert mi is szeretnénk bármilyen indokból is hasonlítani rá? Szerintem nem feltétlenül igaz minden típusú hősre. Általában hősnek lenni ismertséggel párosul és sokan követik a hősök tetteit és azok követői teszik ikonná a cselekedeteiken túl őket leginkább. Az én történetemben nem egy újabb mozivásznas szuperhőst szeretnék megmutatni nektek, hanem egy olyan hősét, aki mellet biztosan elmennél elsőre az utcán, sőt a 90%-ban észre sem vennéd.

...a történet ott kezdődik, hogy megismerve a feleségemet, akinél nagyobb és jobb szívű teremtést sohasem ismertem egyszer azt mondta, hogy mi lenne, ha átsétálnánk a Margit hídon egyik este. Így is tettük kiválasztottunk egy szép tavaszi napot és az esti órákban odamentünk.

Átsétáltunk a pesti oldalról a budai oldalra és amikor átmentünk a híd alatt, akkor az egyik bejáratnál egy furcsa figurára lettünk figyelmesek, aki ült a fal mellett, valamin elmélkedett és közben egy tábla hevert lezseren előtte. Nem igazán tudtuk elolvasni mi van rajta, de jött egy késztetés, hogy menjünk közelebb. Odaléptünk és talán 2 méterre lehettünk tőle,a mikor már tisztán kivehető volt a felirat. " Alkoholista vagyok és ma még nem ittam semmit." Felröhögtem félhangosan és a párom is elmosolyodott, gondoltam magamban mekkora arcátlan egy kéregető! Tisztán látszott, hogy észrevette, hogy somolygunk rajta felállt és közelebb lépett hozzánk...

Kb. 180 cm magas lehetett és kissé koszos ruhájáról a figyelmet csak fogatlansága és a jobb kezéről hiányzó ujjai terelték el. Ránk nézett és kissé keményen azt kérdezte "mit nevettek"? Persze megszólalt bennem a férfi és magam mögé tessékeltem finoman a páromat és válaszoltam neki.  Mondtam neki, hogy  nem túl hatékony módja ma az emberek megszólításának az alkoholista vagyok felirat. Abban a pillanatban jött a válasz. "Kit érdekel?" - mondta ő keményen. "Én nem akarok mindenkit megszólítani és legfőképpen nem akarok hazudni, mint hasonló helyzetben lévő társaim, akik ezt teszik. Felvállalom, hogy az vagyok és alkoholra kell a pénz. Tudod milyen hideg van itt éjszaka? Fáztál már Te dideregve egy híd alatt, úgy hogy tudod, hogy nem megálltál itt pihenni a hazafelé vezető úton, hanem mert ott laksz? Ugye nem? na látod inni kell, mindenkinek valamiért..."
A feleségem benyúlt a pénztárcájába és adott neki egy kis pénzt. Ő jó szívvel el is fogadta, majd indultunk volna tovább és egyszer csak utánunk szólt: "Hé, van egy kis időtök még? Nem kérem ingyen?"...mindketten felkaptuk a fejünket a kifejezés hallatán. Visszafordultunk és odamentünk hozzá, ő közben már hetykén, a kis kialakított kuckójában ült újra a falnak dőlve.

A feleségem leguggolt hozzá ,én csak álltam ott várva mit akar emberünk? Ránézett a feleségemre és annyit mondott neki: "Látom, hogy Te tiszta szívű ember vagy és gyönyörű nő". Kissé ideges lettem, hogy mit akar tőle és próbáltam keménykedve állni ott, mutatva, hogy kész vagyok beavatkozni, ha kell? Ekkor a feleségem megfogta a kezem és mutatta, hogy én is guggoljak le mellé, ahelyett, hogy fitogtatnám szavak nélkül férfiasságomat. Megtettem, de csak miatta, akkor úgy éreztem.

Ezután belekezdett. "Valaha vájár voltam egy bányában és szép családom volt, gyerekek, ház és célok, amikért felkeltem reggel. A munkahelyen ért egy baleset és egy csille alá szorult a kezem, ami levágta három ujjamat. Először ezt nehezen bírtam feldolgozni, elkezdtem inni és hedonistán élni, a feleségemmel egyre többször veszekedtünk. Sok rossz dolog következett ezek után. Addig jutottunk, hogy már a gyerekek is felnőttek és külföldre mentek, a feleségem pedig elhagyott. Utcára kerültem és azóta egyiküket sem láttam. Nem azért mondom el nektek, mert azt szeretném, hogy sajnáljatok, vagy ítélkezzetek fölöttem. Minden döntésem az enyém volt, az is ami miatt most itt vagyok és nem tudtam talpra állni, az is az én döntésem. Én felvállalom, aki vagyok és elfogadtam akivé lettem! Látok bennetek valamit, valami olyat, amit ritkán látok a nekem adakozókban. Főleg benned kedves" - szólt a feleségemhez és belekezdett egy versbe. Mondta, csak mondta...ott volt az a pillanat, amikor leesett az állam.

Igazán szeretem a könyveket, az irodalmat és eddig azt hittem, hogy ismerek szép verseket, de az valami csodaszép volt. Olyan belső hitrendszerről és igaz érzésekről szólt, ami az ő szájából nagyon hiteles volt. Meg is kérdezte a feleségem tőle, hogy ez honnan van és csak szerényen annyit mondott, hogy..."én írtam." Ekkor felbátorodtam kicsit és már elengedtem az izomkodást és láttam, hogy nem kell védekeznünk. Elmeséltem neki, hogy én is szoktam írni, verseket, novellákat, könyvet stb. Elkezdtünk emberek módjára közvetlenül beszélgetni egymással. Ő hellyel kínált bennünket és csak annyit mondott, hogy "Isten hozott benneteket, az otthonomban. Kicsit nagy a rendetlenség, de várjatok mindjárt csinálok helyet nektek!" - és elkezdett rendezkedni, mintha tényleg egy másik világban lennék és tudomást sem vennék erről az egész helyzetről. Belementünk a színjátékba, mert láttuk ez neki sokat jelent, izgatott lett, hogy ma vendégei vannak és a fal mellett megtisztított helyre leültünk mellé! Bevallom férfiasan nem volt egyszerű a szituáción felülemelkednem. Aztán rákanyarodtunk újra az írás témakörére. "Valóban szeretsz írni?" - kérdezte izgatottan. Feleltem neki: "persze gyermek korom óta írogatok ezt és azt". Erre csak annyit mondott, hogy irigyel. Néztem rá kérdőn, de ő folytatta. Irigyel, mert én leírhatom valahová őket, neki az összes verse a fejében van, ugyan van egy tolla, amiben nincs betét, mutatott rá a földön heverő tollra, de sajnálja, hogy nem mondhatja el másoknak, azt, hogy milyen érzés egy férfinak, embernek az amin ő keresztül megy. Valljuk be őszintén nem is sokaknak tudná elmondani! Mert, nem sokakat érdekel, mint ahogy az sem, hogy minden nap harcol, mert esténként jönnek a fosztogató, vagy rosszindulatú társai, akik a pénzét akarják és sorolta tovább az elképesztő történeteket. Arról, hogy miket élt meg, hogyan él túl 8 éve minden estét. Azt hiszem már akkor mindketten könnybe lábadt szemmel hallgattuk őt.

Aztán a végén elmondta, hogy ő úgy tudja, már megjelentek versei az egyik újságban...legalább is azt hiszi mert, neki ezt ígérték? Sőt azt is mondták neki, hogy az interneten is rajta van, de szomorú lett tőle, hogy ő azt sohasem fogja látni, így tovább őrizgeti a fejében. Láttam a szemében a kételkedést és azt is, hogy a lelke legmélyén tényleg hisz benne, hogy valaha majd valakit érdekelnek az ő érzései is. Ekkor annyit mondott még, hogy "köszönöm, hogy nekem adtátok a legdrágább dolgot, amit egy ember adhat egy másik embernek, az életetekből egy órát. Az elején már mondtam, nem kérem ingyen". Ekkor benyúlt a kis táskájába, ahol egy bicska, egy pohár, egy tekercs wc papír mellett, volt egy könyv is. Kivette és felém nyújtotta a következő szavakkal: "Ez a könyv az egyetlen, ami arra emlékeztet, hogy ember vagyok, hogy nem az vagyok, akit láttok és én ezt most neked adom ajándékba, azért mert hittél annyira a párodnak, hogy visszagyere és meghallgattál engem. És amikor eljön az a pont, hogy elvesztenéd az inspirációt, hogy írj, akkor csak néz rá és ha eszedbe jutok, akkor soha ne felejtsd el, hogy felelősséggel tartozol a szavaidért, mindenért, amit leírsz. És egy dolgot ígérj meg, hogy egyszer majd elmeséled azt, hogy hogyan éltem én és szeretni fogod ezt a nőt itt melletted, mert nála nagyobb kincsed csak a gyerekeid lesznek, akikkel majd megajándékoz téged! Ígérd meg" - kérte kicsit erőszakosan! Eszembe jutottak azok a hős hadvezérek, akik írnokaikkal leíratták a tetteiket, mert szerették volna, ha az utókor emlékszik majd rájuk. Mondtam neki, hogy persze megígérem! "Akkor jó, sohase feledd, hogy egy férfi ígérete szentírás.!"- biccentett közben a fejével. Majd ajándékul még egy verset mondott a páromnak amiben és csak annyit mondott! "Menjetek most már ne tartsatok fel!"

Egyszer még visszamentünk hozzá és vittünk neki ételt egy pár nappal később. Megdöbbentünk, mert nagyon sírt és tombolt, őrjöngött az aluljáróban. Rugdosta a kukákat és csapkodott! Ordított fájdalmában! Odamentünk és ő megismert bennünket. Visszafogta magát és lassan elcsendesült. Majd megkérdeztük mi történt és ő elmondta, hogy az éjjel megölték a legjobb barátját, nyakon szúrták. Egy szendvics volt az oka az egésznek. Ő odarohant az aluljáró lépcsőjéhez, hogy segítsen rajta, de már késő volt. Ugyan leütötte a gyilkost és dulakodott vele, de a keze között vérzett el a barátja, akivel 3 éve éltek együtt az utcán és osztottak meg mindent egymás között. Olyan fájdalmas sírást férfitől még sohasem láttam és hallottam, mint akkor tőle. Aztán mutatta a sebeit, amiket dulakodás közben rajta is ejtett a támadó és csak morgott csendesen. Megkérdezte tőlem: "Miért nem ér az én vagy a társaim élete annyit, mint a tiéd? Mondd meg miért?" -  egy pillanatra megrémültem, mert ez egy nehéz kérdés volt számomra. Csak annyit mondtam, hogy ugyanannyit ér. Erre ő: "Rossz válasz! - felelte. Te látható vagy én láthatatlan! Tudjátok mi a különbség köztem és azok között a férfiak között? - mutatott a járókelőkre félvállról - ...hogy ők még nem találták meg az utat én, pedig már elfogadtam régen!" Elfogadtam..ismételgette félhalkan csendesülve. Később oda akartuk adni az ételt, amit gondosan neki készítettünk, de csak annyit felelt, hogy nem kell neki, hiszen neki mindene megvan. "Van egy cigid?" - Kérdezte. Én adtam neki. "Tudjátok én mindent megkapok az én istenemtől, amit csak szeretnék nem hiszitek?" - nézett ránk kérdőn, majd belerúgott az egyik kukába és kiesett egy gyufa. Ennyit mondott nevetve: "Te cigit adtál én meg meg gyufát kértem hozzá és lám, az Isten jó volt ma is hozzám mert adott gyufát! - mondta mindezt olyan meggyőződéssel, hogy látszott rajta ő ebben tényleg hisz, mert ő hitt valamiben tiszta szívből.  A feleségem mégis rábeszélte, hogy fogadja el, amit vittünk neki és kedvesen később el is fogadta, de ennyit hozzáfűzött még:" Ezt nem egyedül fogom megenni, megosztom a többiekkel. Én nem vagyok önző és ők éhesek, én meg inkább szomjas! - nevetett fel harsányan saját önmagán.

Elbúcsúztunk tőle és ő még távolról is intett nekünk...egy párszor még visszamentünk, de már nem találtuk ott soha többé...

Mit tanultam én tőle ott és akkor ebben a két alkalomban, talán a legfontosabb dolgot...,hogy megtanuljak férfi és ember maradni mindig, minden körülményben bármennyire kilátástalannak is tűnik az élet, mert mindent elveszíthetsz, de az emberségedet soha...

Az én olvasatomban ő egy igazi hétköznapi hős és neve is van emlékszem rá tisztán, nem fogom soha elfelejteni úgy hívják: Kojetinszki Tibor

u:i: Kutakodtam a neten hátha megtalálom azokat az írásokat és megtaláltam! Bárcsak valaha elmondhatnám neki, hogy fennmaradt, amit alkotott...lehet ez már sohasem fog bekövetkezni, így elmondtam nektek az ő igaz történetét és mert tettem neki egy ígéretet, ami kötelez!

..Kojetinszki Tibornak.

Itt találod meg a verseit, ha téged is megérintett a történet:
http://www.fedelnelkul.hu/viewpage.php?page_id=242

Maradj velem és kövesd a témákat napról, napra! Amennyiben van véleményed, akkor pedig mondd el mindannyiunk tanulságára! Előre is köszönöm!