Bevallom nektek férfiasan sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan is lehet leírni azt az érzést, ami az apás szülés témakörében a leginkább visszaadja azt a valós dilemmát, ami arról szól, hogy ajánljam, vagy ne ajánljam annak aki, még előtte áll a dolognak. A második gyermekem születésekor átéltem az apás szülés örömeit, így azt tartottam helyesnek, hogy inkább erről írok nektek majd részletesebben!

Mindkét vélemény kezelése pont egyforma figyelmet igényel alapvetően, mert szerintem pont ugyan így két táborra osztható azon férfiak köre, akik egyet értenek az apás szüléssel és akik nem! Nekem mindkettőben volt részem életem folyamán, mivel az első gyermekemnél nem lehettem bent, a másodiknál igen. így talán némileg hiteles lehetek azok számára akik, ezen őrlődnek, hogy bemenjenek, vagy ne menjek a szülésre?

Az első gyermekemnél váratlan volt a dolog, hiszen az orvos közölte az egyik rutin vizsgálaton, hogy 30 perc és szülünk, mert a kisfiam lerúgta a méhlepényt. Ott egyből sokkot kaptam....Le is tiltottak, hogy bemenjek, mivel császárral születhet csak meg a baby. Kicsit meg is kíméltek ettől a későbbi kérdéstől, hogy mélyebben töprengjek rajta, hogy bementem volna e, vagy sem? Alapvetően, akkor még mielőtt ezt nem tudtuk, akkor azt gondoltuk, vagyis gondoltam, hogy nem megyek be, mert nem igazán bírom a vért stb...és az összes kifogás jött elő sorban. Szerintem szimplán féltem az ismeretlentől és könnyebb volt előre eldönteni, hogy nemet mondok rá. Az Isten megkímélt ettől a döntéstől, így ebben a témában nem tudok sokkal nagyobb hitellel szolgálni, annyit viszont elmondhatok, hogy baromira szorongtam az ajtó előtt, hogy minden rendben legyen majd a kisfiammal és az anyukájával. Ez nem volt túl felemelő érzés. Sőt inkább nyomasztó...Azt hiszem az zavart a legjobban, hogy semmilyen ráhatásom nem volt a dologban a történésekre, egyszerűen csak közölték velem a tényeket és a várakozás...azt hagyjuk is, hogy mennyire idegőrlő...mindenről szól csak nem az apai megélések örömeiről. Ahogyan ez szokott lenni minden negatív eshetőséget lejátszottam már fejben. Amikor viszont megláttam a kisfiamat ezek a kétségek mind elszálltak...gyönyörű és egészséges volt és az anyukájával is minden a legnagyobb rendben! Fellélegezhettem...

Amikor a második gyermekem születése közeledett, akkor persze ez a téma ugyan úgy felmerült természetesen és alapvetően a nemre szavaztam. Aztán persze amikor eljön az a pillanat, hogy jönnek a fájások és tudod, hogy menni kell akkor tényleg összezársz a kedveseddel és jó férfiként teszed a dolgod. Csomagolsz és készíted össze a cuccokat, közben végig arra gondolsz, hogy Te most hős leszel és eljátszod, hogy nem izgulsz csak, hogy nyugtasd a párodat. Pedig az igazság az, hogy szerintem mi férfiak jobban félünk, mint a nők csak erről nem szokás beszélni, mert annyira derogáló lenne és nem túl "férfias".

Most tekerek egy kicsit a sorok között...21 óra vajúdás azt hiszem a nők rémálma, pedig a férfiaknak sem más, mint 21 óra dilemmajáték és stressz. Pont arra jó, hogy közben végig nézd, hogy a párod az igazi hős kettőtök közül és nem Te! Nálunk ez így volt, az a majdnem egy napnyi tili-toli, hogy tágulunk e eléggé, vagy nem? Megyünk e, vagy nem? Ez egy férfi számára csak még jobban nehezíti a dolgot. Ott rádöbbensz, hogy ez most nem rólad szól, de tényleg nem! Nem arról, hogy Te be akarsz e majd menni, hanem arról, hogy szereted e annyira a párodat, hogy ne hagyd cserben, amikor ő mindenkiért harcol! Gondoltam magamban, tényleg ilyen lennék, aki megfutamodik? Aki nem mer harcolni, miközben a törékeny felesége olyan fájdalmakat él át? Miközben a kisbabám is nagyobb hős, mint én és szeretne végre kint lenni velünk?

A döntés már szerintem akkor megszületett bennem, ott a vajúdás alatt, hogy vele akarok lenni csak még magamnak sem mertem bevallani. Nem szeretném a közös intimitásunkat ettől jobban leírni nektek, de végig csináltam vele, fogtam a kezét, beszéltem hozzá, segítettem neki és a szülésznőnek, amiben csak tudtam mindenféle törlők és egyéb dolgok cseréjében. Ami a legfontosabb, hogy ha oldalra nézett látta, hogy mindent megtennék érte és a gyermekünkért. Kit érdekelt, hogy benn akarok e lenni vagy sem? Kit érdekeltek a véresnek hitt és megélt jelenetek? Egyszerűen csak tettem a dolgom, nem azért mert megtanultam, vagy mert tudtam mi fog következni, hanem mert így éreztem szívből! És hogy féltem e ugyan úgy? Igen tele volt a gatyám rendesen! Aztán persze amikor először kivillan a kis buksija a gyermekednek, majd elvágod a köldökzsinórt és látod, hogy egészséges gyönyörű már elfelejted az összes negatív gondolatot! Egy dolog jut eszedbe Te vagy a legszerencsésebb apa a világon, hogy vannak neked és, hogy mennyire szereted őket!

Nem tudom, hogy Te most melyik fázisban vagy a pároddal a terhesség szakaszai közül, de befolyásolni sem szeretnélek téged. Nem Te lennél az egyetlen férfi a világon, aki nem tud, vagy akar bemenni a szülésre és nem kell bűntudatot érezned, ha nem leszel ott! Senki nem is ítélhet el ezért! Csupán, amikor eljön az a pillanat, hogy megfordul a fejedben ez a kérdés, hogy bent legyél e, vagy sem? Akkor az jusson eszedbe, hogy nem Te vagy a lényeg az egészben, hanem ők! A munka oroszlán részét ők viszik véghez! Egy pillanatig sem legyen benned kétely, hogy mi is sokat dolgoztunk érte (legalább 5 perc izzadságot a fogantatáskor). :) Inkább azt kérdezd meg magadtól, hogy részese akarsz e lenni a gyermeked és eljövendő apaságod születésének, vagy tehetetlenül végig várod az egészet és másoktól tudod meg, hogy apa lettél? Gondold végig neked mi mennyit ér? Minden annyit ér, amennyit neked ér? Éppen ezért lesz jó, ahogyan Te döntesz...

Ha neked is tetszett a téma, kérlek mondd el Te is, veled ez hogyan történt és hogyan élted meg? Segítsünk férfitársainknak a döntésben! Köszönöm, hogy segítesz Te is! Lájkolj a facebookon és kövesd a témákat napról napra!