Tegnap találkoztam Istennel. Felszáltam az 55-ös buszra. Ő éppen egy babakocsiban ült és keservesen sírt a tömegtől. Néztem őt, csak bámultam és gyönyörködtem benne. Párat még szipogott, aztán az egyik imbolygó kapaszkodó álomba ringatta. Aztán átszálltam a 4-es, 6-osra és megint találkoztam Istennel. Átadtam neki a helyem, mert ahogyan a botjába kapaszkodott és elárvult szemmel bámulta a telefonjukba temetkezett tiniket, majdnem felborult. Utánanyúltam és leültettem. Azt hiszem 85 körül lehetett. Nem mondott semmit csak a tekintetével köszönte meg, hogy leülhet. Az a tekintet. A szem nem hazudik azt mondják, csak a „tények” tükre.